Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A lótuszvirág, mint jelkép

A víz fölé emelkedő fehér tavirózsák, rózsaszín és kék lótuszvirágok mindenütt megragadták az emberek képzeletét; ösztönösen érezték, hogy itt valami többről van szó, mint csak egy szép virágról. Különféle fajtái kiemelkedő szerepet játszanak a szent és a profán irodalomban. Gyakori szimbólum a művészetben, különösen Indiában, Egyiptomban és Kínában.

A lótuszvirág a vizek, a teremtés, a világmindenség és a lélek jelképe, az élet születése, a sötét mélyben rejtőző csíra kibontakozása, félistenek születési helye, örök élet, lelki fejlődés. A Himalája hegység, a világ tartó pillére nem más, mint a világlótusz szára és magtokja; az egyes világrészek pedig úgy veszik körül, mint a lótuszvirág szirmai. Magvait és gyökerét megeszik, gyökeréből liszt készül. Csodatevő orvosság és gyógyító erejű étel.

A lótuszvirágnak ezer neve és fajtája van: "Némelyik kék volt, némelyik piros, volt amelyik éjszaka nyílt, a másik nappal, az indívara pedig este." (SB 4.24.21) A szaugandhika csak a Himalájában él, és annak köszönheti a nevét, hogy különösen illatos. De bármilyen színű vagy illatú, a sárból és iszapból születve is megőrzi tisztaságát. Baktay Ervin írja: "Ahogyan a lótusz a sötét víz mélyén, a fekete iszapban gyökerezik, s onnan növekedik fel, átküzdve magát a homályon, hogy végül a tiszta verőfénybe emelkedjék, ugyanígy ered az emberi élet is a sűrű és sötét anyagból, s ugyanúgy kell felküzdenie magét a homályból a világosságra, a megismerés erejével." (India művészete, 5. fejezet).

A lótuszvirág legkorábbi ábrázolása az Indus-Szaraszvatí kultúrából került elő: egy istennő viseli a hajában, aki biztosan Laksmí, a gazdaság és a szerencse úrnője. Számos neve van: Padmeszthitá vagyis lótuszvirágon álló, Padmavarná, lótuszvirág-színű, Padmapáni, lótuszvirág kezű, Padmamáliní, aki lótuszvirágokból készült füzért visel, Padmanemí, akit lótuszvirágok vesznek körül. Ábrázolják úgy is, hogy lótuszvirágon ül vagy áll, és két elefánt vizet önt rá a púrnaghatából, a bőség korsójából. Néha nagy piros lótuszvirággal helyettesítik az arcát.

A művészetben sokszor találkozunk ezzel a virággal: Kuverának, a gazdagság urának az egyik kincse; Gájatrí istennő lótuszvirágon ül, lótuszvirágot tart a kezében, elkíséri a jaksa nevű természetszellemeket, ott van Szítalá, Márijamman, Gangá istennők, a vizek és a hold urainak jelvényei között. Négy keze egyikében Visnu is tart egy lótuszvirágot, de talán mégis a teremtés során kapja a legfontosabb szerepet.

 

 

*

A teremtés nem egyszeri esemény, hanem világkorszakról világkorszakra megismétlődik. Két nagy korszak között minden visszatér a megnyilvánulatlanba, amelyet ősvizeknek vagy okozati óceánnak neveznek. Ezen az óceánon pihen a Legfelsőbb Úr Nárájana formájában, egy hatalmas kígyón; és amikor eljön a következő teremtés ideje, a köldökében összegyűlt vízből, amely persze akkora, mint egy tó, megjelenik egy csodálatosan szép lótuszvirág. Ezt mondja a Srímad Bhágavatam: "Az Istenség Legfelsőbb Személyisége, aki mindennek életet ad és örök, eredetileg a kozmikus megnyilvánulás körén túl létezik. A kellő időben azonban az Úr, aki a természet három kötőerejének a nyugvóhelye és az univerzális lótuszvirág forrása, akiben a kozmikus megnyilvánulás lejátszódik, megosztja anyagi energiáit, és ezért úgy tűnik, mintha számtalan formában nyilvánulna meg, bár mindig egy marad." (SB 11.12.20) Rúpa Goszvámi ezt írja: "Az univerzum teremtése előtt egy lótusz nőtt Madhuszúdan köldökének tavában, ennek a lótusznak a szárában elfért a tizennégy világ, és Brahmá is e virág örvében született meg." (Hamsza-dúta 56)
Egy másik helyen ezt olvassuk: "(Nárájana) köldökéből egy lótuszvirág sarjadt, amely olyan ragyogó volt, mint ezer sugárzó nap. Ez a lótuszvirág a tárháza valamennyi feltételekhez kötött léleknek, s az első élőlény, aki előjött a lótuszvirágból, a mindenható Brahmá volt". (SB 3.20.16)
Brahmá mindenhatósága persze csak az anyagi világban érvényes, és még ott sem feltételek nélkül. Bár "nem anyagi forrásból, hanem az Úr köldökéből kihajtott lótuszvirágon született," (SB 2.8.9), először csak annyit látott, hogy a lótuszvirágon kívül mély sötétség van. Nem tudta, hová került, nem tudta, mi a feladata. Nárájana utasítására mély meditációba merült. Száz év telt el, mire "meglátta a tavat Nárájana-Visnu köldökében, a lótuszvirágot, a pusztító vizet, a szárító levegőt és az eget." (SB 3.20.16) "Látta, hogy a lótuszt, amelyen ült, és a vizet, amelyből a lótusz kinőtt, vad, viharos szél remegteti meg. A hosszú vezeklés és az önmegvalósítás transzcendentális tudománya megadta neki a felismerést, s így megitta a szelet, a vízzel együtt. Aztán látta, hogy a lótusz, amelyen ül, lassan betölti az egész univerzumot. Azon kezdett meditálni, hogyan teremtse meg újra a bolygókat, amelyek korábban ugyanebbe a lótuszba olvadtak bele... végül behatolt a lótusz örvébe, és az univerzumot előbb három világra, majd tizennégy részre osztotta." (SB 3.10.5-8) A teremtés tehát nem több, mint megjeleníteni mindent, ami öröktől fogva létezik; így aztán csak látszólag fejeződik be a nagy világkorszakot lezáró megsemmisüléssel, amikor a jelenségek ismét visszatérnek a megnyilvánulatlanba.
Ezt a nagy kozmikus színjátékot vezényli le Brahmá, akit Lótuszban-születettnek is neveznek.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.